Az asztal körül ülve együtt majszolták a süteményt, majd az atya felkelt az alatta megreccsenő székből és villájával kocogtatva jelezte, pohárköszöntőre készül.

- Kedves Kollégák, boldog unikumos imahetet kívánok!

Mielőtt folytatta volna, az egyik protestáns pásztor rosszallóan vonta össze a szemöldökét.

– No de atya! Ne viccelődjünk ezzel.

A többi jelenlévő egyházi személy itt kapott észbe, hogy be kéne fejezniük a hirtelen kitört közös kuncogást, mert hát mégis. Az atya azonban nem tágított.

– Szeretném megmutatni nektek a tortát, amit a mai istentisztelet utáni záró alkalmunkra készíttettem az egyik cukrászdában. Dobos torta, a kedvencem. Csak én nem csupán a tetejére tetettem az égetett cukorból, hanem a piskóta és a krémrétegek közé is.

– Az igen! Válaszolta az egyik segédlelkész. – Akkor ezt fűrésszel vágjuk.

Közben az atya kihozta az egyedi, extra égetett cukorral készített tortát, aminek megszegésével gondolta lezárni az imahetet, és aminek a tetején valóban ott díszelgett a felirat; UNIKUMOS IMAHÉT.

– Testvérek, ennek a tortának története van. Bementem a cukrászdába, mondtam, hogy milyet kérek, mire megkérdezte az eladó kislány, hogy díszítés vagy felirat legyen-e a tetején? Mondtam neki, igen, írják rá legyenek kedvesek, hogy ÖKUMENIKUS IMAHÉT. Másnap mentem érte és tessék, ez készült el. Ilyen világot élünk.  Nagyon szégyellte magát szegény eladó, de mondtam neki, ugyan, hagyja csak így, így lesz emlékezetes. Szóval, Testvérek, nomen est omen, töltenék kedves mindnyájunknak, ha nincs ellenetekre.

A társaság felkelt székeiből ki-ki kezébe fogva a kis feles poharát, várva, hogy a gömbölyű üveggel hozzá is odaérjenek. -  Kedves Egészségetekre!

– Isten áldása legyen idei együttmunkálkodásunkon! Mondta a legidősebb jelen lévő lelkész.

– Esetleg a redőnyt le tudnád húzni, atya, hogy ne lássák a hívek, hogy mi itt bent poharazunk. Szólalt meg az előbb még feddően megnyilatkozó pásztor.

 A redőny lehúzásra került, a pásztor megnyugodott, a beszélgetés egyre kötetlenebb jelleget kezdett ölteni. Temetési, esketési, keresztelési sztorik özöne hangzott el, közben a torta is felére fogyott és a gömbölyű üveg beltartalma is egyre jobban apadt. 

-Régen azért ilyen nem történt volna. Kezdte ismét az idős lelkész. - Megtartottuk az imahetet, örültünk, hogy bosszantjuk a kommunistákat, jött is a nép csőstül. A mostani egy hét helyett négy héten át jöttek az emberek a templomokba, de mi, egyházi emberek soha nem ültünk le így közösen.

 – Ennek is itt volt az ideje. Válaszolta egy kis egyház prédikátora. - Régen minket se vettetek be az ökumenébe, na de ne bolygassuk a multat. Most itt vagyunk, együtt vagyunk, jól vagyunk.

– Persze, itt volt az ideje. Sok minden változott és biztos fog is, de Krisztus evangéliuma változtathatatlan és örök.

– Jól van kolléga, minket nem kell megtérítened.

 – Ez nem térítés, ez egyetemes kijelentés.

– Akkor egyetemesen egyél még egy kis tortát.

 Az emberek elkezdtek párhozamosan, egyszerre, rendezetlenül, néha már egymás szavába vágva beszélgetni.  Közben az idő csak pergett. Egyszer csak a segédlelkész felkelt a helyéről, odament az ablakhoz és elkezdte felhúzni a hangos robajjal rendeződő ósdi redőnyöket. Riadtan néztek rá a többiek.

– Te meg mit csinálsz? Kérdezte a pásztor.

 – Ennek is itt van az ideje! Még ha nem is kérdés, hogy Krisztus evangéliuma változtathatatlan és örök. Isten veletek! További jó beszélgetést kívánok!